Lehet, hogy csak emiatt a szomorú, színtelen és szagtalan január és február miatt vagyok hisztisebb a kelleténél, de rám tőrt a pesszimizmus. Nagyapám mondogatta mindig, mindenki azt kapja, amit érdemel. De én ezt nem érdemeltem. Én jó ember voltam egész életemben, fizettem az adókat becsületesen, a járulékokat, még akkor is, amikor nem volt munkám, erre nagyon ügyeltem. Nem loptam, nem csaltam, nem hazudtam soha, adtam pénzt koldusnak, segítettem le nénit a buszról, vezettem át vak embert a zebrán. Sőt, dolgoztam ingyen is, ha úgy éreztem, azzal lendületet kap valami, ami jó. A rendszerváltáskor lettem felnőtt, az életemet végigkísérte a bizonytalanság, az egzisztenciális félelem, a vállalkozásba kényszerítés és annak minden anyagi következménye, a saját lakásért való küzdelem. És persze a remény, hogy egyszer leszünk mi még normális ország.
Aztán nem lettünk. Valahogy az istennek sem jött össze nekünk, miközben körülöttünk minden kezdett Európává válni. És most itt állunk 2013 elején, amikor nemhogy Európa, de lassan már Ázsia is egyre messzebb kerül tőlünk! De nekem, a kortársaimnak és az idősebb generációnak már nincs még egyszer 25 éve arra, hogy kivárjuk, normális országgá, élhető, boldog és fejlődő országgá váljon Magyarország.
Sajnos már nincsenek illúzióim.
Elvettek az életemből majd' 25 évet. Nem milliomos akartam lenni. Nem kacsalábon forgó palotáról, nem luxuskocsiról, nem világkörüli útról álmodoztam. Csak egy normális életről, egy normális országban. Ahol ki tudom számítani a jövőmet. Ahol az számít, hogyan dolgozom és milyen ember vagyok, nem pedig az, kik az ismerőseim és éppen milyen párt van hatalmon. Ahol a jövő az nem négy év, hanem annál jóval több. És a nyugdíjas éveimre nem rettegéssel gondolok, hanem tele tervekkel. Olyan országról álmodtam, ahol, ha elmegyek az orvoshoz, tudom, biztonságban vagyok. Ha tanulni akarok, azt tanulhatok, ami érdekel. Ahol munkaadóm, a főnököm nem megfélemlítéssel motivál munkára, hanem normális munkakörülményekkel és normális fizetéssel. Hogy lakásom nem csak azért lesz, mert meghaltak a nagyszüleim. Ahol a boltban nincs megsértődve az eladó, csak mert dolgoznia kell, és ezért nem engem, a vevőt utálja. Ahol nem tudom meg soha, hogy a kedvenc színészem, íróm, zenészem, sportolom milyen pártra szavazott. Ahol egyáltalán nem fontos, hogy a kollégáimnak mi a világnézete.
Aztán ezt kaptam.
Majd' 25 évnyi tökölést, amatőrizmust, hazudozást, múltidézést.
Milyen ország az, ahol tömegeket lehet megmozgatni egy kormány mellett, amelyik eddig csak rombolt, de nem épített. Ahol azok mennek ki vastapsolni, arcukon üdvözült mosollyal, akiknek pénztárcájuk bánja a "hozzánemértést". Egy országban, ahol a bálványimádás olyan méreteket öltött, hogy az már kínos. Az össznépi amnézia pedig egyre bántóbb. Ahogy a gyávaság is. Meg az érdektelenség.
Azt látom, hogy bár mindenki elégedetlen, már csak legyinteni és vállat vonni van kedve. Már rég nem áll ki itt senki magáért, nemhogy másért. Szolidaritás, segítségnyújtás, tolerancia, önérvényesítés – értelmét veszett szavak itt a Kárpát-medencében. Nem lehet a nihilizmusból kirobbantani a népet semmilyen vérforraló és bicskanyitogató új alkotmánnyal, törvénnyel, szabállyal, antidemokratikus döntésekkel, korrupcióval, gyűlölködéssel, de már azzal sem, ha a képébe hazudnak és nyíltan kiröhögik.
Egy normális országban az emberek kikérik maguknak, ha hülyének nézik őket, ha uralkodni akarnak rajtuk. Kíváncsi vagyok, itt mikor jön el ez a pillanat!
