Éjszaka azt álmodtam, hogy Orbán Viktorral sétálok a körúton. Mentünk egymás mellett, mint két jó barát. Ő hátratett kézzel ballagott, majd egyszerre megtorpant és megkérdezte: tulajdonképpen mi a baj?

- Komolyan kérdezed? - kérdeztem, mert természetesen tegeződtünk álmomban.

Erre bólintott, és rám nézett nagy csodálkozó szemekkel, ahogy szokott nézni.

- Igen. Mondd, mi lehet a baj? Valamit nem csinálok jól? - kérdezte újra kétségbeesetten.

Erre én is megálltam, és visszakérdeztem:

- Tényleg akarod tudni? - kicsit, - sőt nem is kicsit, nagyon - csodálkoztam, hiszen álmomban sem úgy ismertem, mint aki kíváncsi más véleményére.

Ő bólintott, én pedig belekezdtem. Ontottam magamból a gazdasági kifejezéseket és osztottam-szoroztam fejben, nagy lendülettel, lelkesen. Kijött belőlem minden, ami miatt soha, de soha nem fogok rá szavazni.

- Utállak, mert az ellenzékben eltöltött 8 éved nem arról szólt, hogy azon gondolkodj, mit lehet jobban csinálni. Csak arra használtad az energiádat, hogy mindent, de mindent megvétózzatok és ellehetetlenítsetek, amit az akkori kormányok azalatt be akartak vezetni. Akkor is, ha azok az ország érdekét, a gazdaság felemelkedését szolgálták. Nem akartad egyszerűen, hogy egy kicsit is javuljanak itthon a dolgok, mert az szavazatokat jelentett volna a hatalmon lévőknek. És te nyerni akartál, mindenáron. De abba szartál bele, mi lesz az országgal, mi lesz a lakóival. Utállak a vizitdíj eltörléséért kiírt népszavazás miatt. 300 forint nem volt nagy pénz senkinek, csak egy ócska demagóg fogás volt felhergelni ellene a népet, hogy nehogy véletlenül fejlődés legyen a vége. Ha nem intézted volna el a vizitdíj megszüntetését, lehet, nem hónapokat kellene várni vizsgálatokra, műtétekre és normálisan felszerelt rendelőkben, kórházakban gyógyulhatnánk. Gyűlöllek, amiért legálissá tetted a szélsőjobbot és a szélsőséges retorikát, hogy legálissá tetted a gyűlöletet, hogy fontosabb  neked egy náci újratemetése, mint az ország jó híre. Felháborít, hogy kisajátítottad híveidnek a kokárdát és a magyar zászlót, hogy te akarod megmondani, ki a jó magyar és ki nem, hogy állandóan csak a múltba nézel és azt akarod visszahozni. Felháborít, hogy olyan magyarok szavazhatnak az országról és az én életemről, akik nem itthon laknak, nem ide fizetnek adót, járulékokat és utána nem élvezik a következményeket. Dühös vagyok amiatt, hogy az én jövőmmel és pénztárcámmal játszva vívsz szabadságharcot, hogy ki akarsz rekeszteni Európából, hogy visszautasítod a nevemben a segítséget, pedig nem kértelek rá. Hogy olyan baromságokra szórod a pénzt, mint utcanév változtatások, tér átalakítások, alaptörvények és alaptörvény asztalok meg nemzeti konzultációk, amiknek semmi értelme, és ezt te is tudod. Szarod le azt, mit válaszolnak neked, ez csak látszat, a hülyék megtévesztésére. Megsértettél azzal, hogy egy bohócot tettél az ország élére, és még te voltál felháborodva, amikor hasra esett a saját lábában. Megalázol, amikor a magánéletemben, a hitemben, a kapcsolataimban kutakodsz, sőt kimondod rólam, hogy rossz állampolgár vagyok és nem érdemlek annyit, mint más, csak mert nem vagyok férjnél és nincs gyerekem. Nőként végtelenül felháborít, hogy te akarod megmondani, mit tegyek a magzatommal és hogyan. És ha anya lennék, azért utálnálak, mert a gyerekem életébe, jövőjébe szólnál bele azzal, hogy megszabod, mit tanuljon, és mit nem. És mert elüldöznéd ebből az országból. Itt már senkinek nincs jövője. Ég a pofám miattad, ha külföldre megyek, mert az első kérdés mindig az: mi történik otthon nálunk, valami nagy gáz van Magyarországgal! Gyűlöllek mert gyűlölsz mindent és mindenkit, és emiatt engem is utálnak. És ég a pofámról a bőr akkor is, ha itthon vagyok, mert látom a rohadó várost, a megcsömörlött embereket, a szemetet és a piszkot. Ezt értsd, ahogy akarod. Utálom és kikérem magamnak, hogy a szemembe hazudsz és hülyének nézel.

Ömlött belőlem a szó, és még mondtam mi a problémám vele, magyaráztam hevesen, szinte kétségbeesetten, mert azt akartam értse meg, és hogy válaszoljon nekem. Meg akartam én is érteni, mit miért csinált. De ahányszor rá néztem, ő csak jött mellettem elgondolkodva, a kezét még mindig a háta mögött összekulcsolva, és az volt az érzésem, nem is figyel rám. Nem is érdekli, amit magyarázok neki, pedig tényleg a jó szándék vezérelt. Aztán kiderült, igazam van. Álmomban egyszer csak megtorpant, rám nézett és megkérdezte:

- De ez tényleg probléma? Miért? Hiszen erről szól a politika. Nem értelek. Másképpen nem kerülhettem volna a hatalomra. És én tudtam, csak én tehetem boldoggá a népemet. Ezért kellett vállalnom ezt a harcot. Én áldozatot hoztam... Mindent értetek tettem.

Néztem rá és nem hittem a fülemnek. Figyeltem, és nem hittem a szememnek. Ugyanis állt, kétségbeesetten,  majdnem sírt, az arcán látni lehetett, tényleg nem érti, mi a baj. Én nagyon bepöccentem, legyintettem, és otthagytam. Aztán pár lépés után visszafordultam. Ott állt a körút közepén, kétségbeesetten, a karjait széttárta és nézett rám válaszra várva. Elesett volt, magányos és sebezhető. Inkább gyorsan felébredtem, mielőtt megsajnáltam volna.

Szerző: Lúthien Elensar  2012.11.30. 14:56 Szólj hozzá! · 1 trackback

Címkék: Orbán

A bejegyzés trackback címe:

https://ezekmennekmostanaban.blog.hu/api/trackback/id/tr654562938

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mandiner blogajánló 2012.10.13. 14:33:06

Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.