December 21. péntek, 16.00 óra
Három nap van karácsonyig. Már besötétedett. A körúton felkapcsolták a fákra tekert kis égőket, a havazásban úgy szikráznak, mint a csillagok. A nagy hó csendessé tette a várost, csak a karácsonyi dalocskák szólnak mindenhonnan, tompítva az autók és az emberek zaját. A bevásárlóközpontok, a cukrászdák, az éttermek viszont hangosak. Mindenki még egy utolsó kört tesz a boltokban, vagy éppen leül forró csokizni rég nem látott barátokkal. A hangszóróból szóló csilingelő hangokat elnyomja a tömeg zaja.
Ám egyszerre abbamarad az ének, és az utcákon, a tereken, a karácsonyi vásárokban, a bevásárlóközpontokban, az éttermekben, a pályaudvarokon... egyszóval mindenhol felhangzik egy vészjósló bejelentés a hangszórókból, televíziókból, rádiókból:
- Magyarország, figyelem. A miniszterelnök kíván szólni hozzátok!
Hirtelen megfagy a levegő, ami mínusz 3 fokban természetes, de ez most más. Döbbent arcok néznek egymásra, ismeretlenek súgnak össze, az anyák magukhoz húzzák gyermekeiket, a szerelmesek összebújnak. Mindent betölt az ismerős hang, bár most mintha kissé bizonytalanabb lenne:
- Kedves barátaim, Orbán Viktor vagyok, Magyarország miniszterelnöke. Szólni szeretnék hozzátok, ahogy ezt teszi most minden állam- vagy kormányfő a nagyvilágban.
A döbbent csendet hirtelen felváltja az elégedetlenség zaja. Még fütty is felhangzik a tömegből, sokan gúnyosan nevetnek, de leginkább továbbra is kérdőn néznek egymásra az emberek.
- Ma van az emberiség utolsó napja. Őseink a maják - mert őseink, hiszen ők is Ázsiából származnak, mint mi, és régi írások szerint minden maja kisgyerek egy poros folttal a fenekén született -, szóval a maják megjósolták a véget. Tíz perccel ezelőtt kaptam a hírt Moszkvából, az orosz műholdak bemértek egy hatalmas meteoritot, amely felénk száguld. És mielőtt a Föld a tűz martalékává válik, könnyítenem kell a lelkiismeretemen. Hallgassatok meg....
Ám szavai belevésznek a pánik zajába. Az emberek először csak sikítanak, majd rohangálni kezdenek, és sírni, a szeretteiket hívják telefonon. Van aki térdre rogy, és imádkozik, mások azonnal a sarki kocsma felé veszik az irányt. Teljes a káosz.
- ...nem volt ez forradalom, csak egy mese...
És akkor valaki felnéz az égre, és felkiált. A feketeségben egy vörösen izzó pont tűnik fel. Mindenki az égi jelenséget figyeli megbabonázva. Hiába jelenti a halált, olyan gyönyörű, hogy senkinek nem jut eszébe más, csak az, hogy nézze... Csak egy valaki nem foglalkozik az égi jelenséggel.
- ...és elnézést akarok kérni tőletek a 2008-as szociális népszavazás miatt...
A vörös tűzgömb egyre nagyobb az égen. A tömeg mindenhonnan kitódul az utcára, vagy az ablakokban áll. Az emberek megfogják egymás kezét és nézik az égi jelenséget, néma csöndben várják a véget. Csak a hangszóróból hallható monológ teszi hétköznapivá a látványt.
- ...bocsássatok meg nekem a Jobbik miatt is...
A tűzgömb közben már akkora, mint egy teniszlabda. Olyan gyorsan közeledik, hogy talán már csak fél órája van az emberiségnek. Furcsa vöröses fény világítja meg a felfelé néző arcokat és az utcákat, a házakat. Az ég alja olyan, mintha éppen felkelne a nap, ám felette a vészjósló feketeség nem a virradatot jelzi. Az egyébként néma csöndben kísértetiesen visszhangzik a mindenhonnan hömpölygő vallomás.
- ...tudom, hogy hazudtam, hogy a hatalomért mindent...
A tűzgömb az égen már focilabda méretű. Furcsa hang tölti be az utcákat. Morgó, zúgó, kísérteties hang. Sokan némán keresztet vetnek vagy éppen elmormolnak csendben egy imát. Van aki fényképez, aztán rájön, kinek és miért... Úgysem látja már senki ezeket a képeket. Az utcákon szinte lépni sem lehet. Állnak az autók, állnak a járművek, csak a vörösen világító hó hullik nagy pelyhekben a földre. Ez az egyetlen, ami mozog az egész városban. A hópihe...
- ...a magánynyugdíjak, az állami pénzek, a földek... ezek mind...
Hitelen feltámad a szél. A hópelyhek őrült táncba kezdenek, a fák meghajolnak és a rajtuk tekeredő karácsonyi lámpácskák koccanva ütődnek össze. Mindenki a szeme elé kapja a kezét. Nem csak a nagy szél, a vakító fény miatt is.
- ...a gazdasági miniszter nem...
Pár másodperc múlva a szél eláll, a hópelyhek újra vígan kergetőznek és puhán hullanak alá. A fekete égbolton egyenként felragyognak a csillagok, csak a Hold piroslik még egy kicsit. Minden olyan, mintha mi sem történt volna. Mintha csak egy átlagos decemberi este lenne.
- ...az egészségügyet úgysem tudtuk volna...
Az emberek még mindig némán állnak. Nézik a szikrázó csillagokat, és nem akarják elhinni, hogy vége. A csendet egy telefon csörgése töri meg, majd egy másiké, és szépen lassan ezer féle csengőhang kakofóniája tölti be az utcákat, tereket... Mindenki nevet vagy éppen zokog, idegenek borulnak össze boldogan, vagy éppen rogynak térdre a megkönnyebbüléstől.
- ...tudom, hogy megbocsáthatatlan, amit tettem...
A hangszóró még mindig a monológot közvetíti. Úgy tűnik, csak egyvalaki nem tudja, hogy az emberiség megmenekült, a maják tévedtek. A nevetés és a sírás szép lassan elhalkul, és mindenki a recsegő hangokra figyel. Valahonnan egy vékonyka gyerekhang hallatszik:
- Apa, még sincs vége a világnak?
- Nem, a világnak nincs...
